Opus 12 – egy darabokra szedett orgona újjáéledése

Ha egy mondatban szeretnénk összefoglalni: ezúttal igen nehéz feladatra vállalkoztunk! Nem panaszkodni szeretnénk, de sokat kellett küzdenünk, amíg a kész orgona összeállt és megszólalt.

Ugyanakkor a feladat szép is,  tetszett a gondolat elejétől fogva, ugyanis a hangszer eredetileg Szeged környékéről, egy baptista imaházból származott, hosszas hányódást követően került hozzánk, és most "katolizált", egy katolikus templomba kerül vissza, ismét Szeged közeli településre.

A nehézséget pedig az jelentette, hogy a játszóasztalt darabokra szétszedték, összevissza tárolták. Ez egy Dr.Böhm analóg orgona volt, vékony furnérlemezekkel borított durva farost lapokból épített, ragasztással és néhány stifttel megerősített ház. A korpuszt azután lapokra szétszerelték, minden elemét külön-külön lebontották, ahol nem engedett a ragasztás, ott törték, amelyik lap sarkára esett, ott repedt, horpadt, szétnyílt. A tárolás közben a furnérozás felpattogzott, letöredezett, elmállott, a lapok össze-vissza karistolódtak. A manuálokra is több súlyos dolgot rápakolhattak tárolás közben, mert úgy álltak a billentyűk, mint egy öregasszony fogsora. A tartó keret csavarjai sem voltak meg, de ez már apróság a többihez képest.

No de elég a panaszkodásból! Bíztunk benne, hogy elbánunk a nehézségekkel! Összeállítottuk a lapokat, hogy lássuk, minden része megvan-e, és melyik deszka hova tartozik. A szokásos pakni-készítés nem maradhatott el, a manuálok végén levő lapok nem kerültek elő. Az átlagos luc mellett ezúttal nagyon szép vörösfenyő volt az alapanyag. A manuálok fém tartókerete igen masszív (és az orgona emelgetésénél megtapasztaltuk, hogy nagyon súlyos is!!!), de alakja fura kivágásokat tett szükségessé. Már a nyersfa lapokkal is sokkal szebb a játszóasztal, de a többrétegű pácolás után lett igazán szép az anyag. Kedvencünk a mahagóni sötét vöröses-barnája, amely gyönyörűen kihozza a fa erezetét. Ez az árnyalat méltóságot és tiszteletet parancsoló kinézetet ad az egész játszóasztalnak.

Itt kell elmesélnünk, hogy pácot nemigen lehet kapni a nagy barkácsáruházakban, ha kérdezzük, mindig úgy néznek ránk, mintha valami nagyon illetlen dolgot szeretnénk. Használjunk lazúrt! így hangzik a válasz. No de mi nem kerítéslécet vagy ólajtót készítünk!!! Szerencsére megtaláltuk már a jó beszerzési forrásokat, ahol többféle színből válogathatunk jó minőségű pácot. Így aztán a többszöri gondos lekenés meghozta a kívánt eredményt. A végén a lakkozás teszi fel a koronát a famunkára – viszont itt is megállapítottuk, hogy nagyon nem mindegy a lakk minősége; még az azonos márkán belül is eltérő fedésű és csillogású lakkokat sikerült kifognunk.

Összeállítás közben egyre több fa alkatrészről derült ki, hogy cserélni, illetve javítani kell. Ha legyalultuk a töredezett furnérozást, alóla előtűnt a durva farost lemez, amely – mondanunk se kell – pácolva csak még csúnyább lett volna. Ezért a manuálok alatti takaróléceken, és a regiszterkapcsolók pultján csakúgy, mint a felső tartólap elején vékony falemezekkel pótoltuk a hiányokat. Ezek mindegyike gondos méretezést, pontos illesztést, gyalulást és csiszolást igényelt. A korpuszt a ragasztás mellett, illetve helyett inkább rejtett tartók segítségével csavaroztuk össze, így stabilabb és tartósabb kötéseket tudtunk elérni. A játszóasztalt várhatóan csigalépcsőn kell felvinni a kórusra, illetve elképzelhető, hogy köteleken felhúzni, ez a szállítás mellett a másik nagy igénybevétel lesz a játszóasztal számára, mire végső helyére kerül.

A fentiekhez képest a billentyűzet felújítása szinte gyerekjáték volt. A rugózást ki kellett egyenlíteni, a kiálló billentyűket helyükre igazítani. Az elkorrodált érintkezők tisztítása volt a legnagyobb probléma, szerencsére ezek öntisztuló anyagból készültek, így a rendszeres gyakorlás segíti, hogy pontosak maradjanak a kontaktok. Mi is hosszasan skáláztunk fel-alá, hogy javítsuk az érintkezést. Meg kell említeni, hogy az elektronikánk nagy impedanciás, ami azt jelenti, hogy kevéssé érzékeny a kapcsolóérintkezők szokásos hibáira, korróziójára.

A régi analóg elektronika maradékainak eltávolítása, a szalagkábelek felszerelése, elhelyezése, csatlakoztatása már rutinmunka. Ebbe a hangszerbe nem került erősítő, mert a templom saját, erre a célra dedikált hangrendszerébe kerül be. A templom akusztikája meglehetősen összetett, több boltívre osztott a mennyezete, így mindenképp szükséges is a külön hangrendszer, és várhatóan több próbálkozás után alakulhat majd ki az optimális hangzás. Ez is egyik előny, amely a számítógépes-digitális orgona mellett szól: itt mód van kísérletezni, a hangfalakat feljebb-lejjebb, széjjel-összébb, különböző irányokba és pozíciókba fordítva elhelyezni, átrendezni, egymáshoz képesti arányaikat is módosítani, a gyakorlat során kialakítani és folyamatosan megközelíteni az adottságokhoz optimálisan illeszkedő hangzást.

A pedálművet a megrendelő hozta, egy régi pneumatikus orgonából kivett, és valamikor elektromosra alakított billentyűzetet kaptunk. Mi „csak” a kábelezést és az orgonához adaptálást végeztük el.

Bekerült a helyére a számítógép. Három manuálos nagy orgonáról lévén szó 3GHz-es Dual Core processzor és SSD háttértár. Ez utóbbi villámgyors orgonaindulást tesz lehetővé, nincs mozgó alkatrésze, így az elromlásától sem kell tartani, valamint a téli hideg templomban is elindul. A játszóasztalon rengeteg, 68 regiszterkapcsoló volt eredetileg, a gyártó által feliratozva. A hangminta (Burea church) adaptálásakor igyekeztünk ehhez igazodni, minden kapcsolóra a neki megfelelő sípsort állítottuk be. A megrendelő kántor úrnak megmutattuk, hogyan tudja módosítani az összerendelést, így kedvére alakíthatja a diszpozíciót. A redőnytalp is néhány mozdulattal áttehető hengerpedállá. Amikor a hangszer megszólalt egy hamarjában összerakott erősítővel, mindannyian nagy örömmel próbálgattuk!

...És a végén felhangzott a szokásos mondat: ez már annyira tetszik, hogy nem is adjuk oda!!!

Az alábbi képeken a szerelés és az orgona műhelybeli végső állapota látszik.